Balesetem után előreláthatóan közel négy hónapig táppénzre kerültem. Először azt hittem, hogy majd így pótolhatom a lemaradásomat. Azonban a fekvőbetegség több kínnal járt először, mint előnnyel. Az pedig, hogy valahova messzebb is elmenjek, az kizárt dolog volt, mert az már szabálysértésnek minősült volna. Amikor a szüleimnek szóltam az állapotomról, pár hét után úgy intézték, hogy el tudjanak jönni. Ráadásul egy lakásban voltunk. Lakótársak el, mert amit az egyik leművelt, azért még egy kulturált lény is lepofozta volna. Úgy volt, hogy a másik visszatér két nap után. Megkaptuk a nagyszobát, ami a cuccaink miatt jó volt. Akkor jött egy érdekes felvetés. Anyu hallott a majki apátságról, és szerette volna megnézni – az utóbbi években ők is rászoktak az évi legalább egy utazásra, nagyon helyesen :-) Mivel nekünk is ez lett volna a következő célpont, ezért együtt indultunk el öten – ugyanis elhozták a kisfiút is.

Ez az isteni gondviselés lehet. Most ismét egy időhurkot hozok létre, mert a legutóbbi bejegyzés tavaly nyár elejéről való. Azóta történt egy s más (ezt pedig nem akartam nyár elején bemutatni). A legutóbbi túra ismerete nélkül a felvezető se érthető. Annyi, hogy az egyik helyen átbuszoztunk. A falu neve ismerős volt (Pálháza), utánanéztem, kiderült, hogy volt egy kisvasútja, ami megszűnt, aztán részben újraépült. Ezután a debrecenit néztem meg, és akkor láttam, hogy pont most hétvégén lesz programja. Pont most, amikor itthon vagyunk.