Majdnem három év telt el az utolsó utazás óta. Részben nem volt időm, részben pedig lusta voltam elindulni. Ezt szeretném most megszakítani. Régen voltam már kerótúrán. Olyan sok lehetőség nem is igen van a környéken, ahova elmehetnék. De tegyünk egy próbát.

Az Erdőpuszta ötlete onnan jött, hogy egy reggel a haverral söröztünk, és ők aztán elmentek Hármashegyaljára. Én nem tudtam menni, mert akkor este dolgoztam. De utána elkezdtem utánanézni a Zsuzsi vonat útjának. A weboldalán pedig írt néhány látnivalóról. Akkor hajrá.

Délután indultam el, bár az időjárás az kérdéses volt. Elég borongós volt.

A kisvasút egykori végállomása. Az előtérben lévő vágányokat mostanság építhették, mert régebben nem volt.

Az átjáróban addig próbáltam trükközni, hogy összetalálkoztam a mozdonyvezetővel. Valószínűleg az ő kocsija van baloldalon. Igyekeztem úgy fotózni, hogy a rendszám ne látszódjon (személyiségi jogok, stb.)

A másik oldalon a régi sínek és talpfák.

Mivel a végállomás be van zárva, új helyről indulnak a vonatok. Egy kicsit arrébb, egy újonnan kialakított peronon.

Elindultam a kerékpárúton a vasúttal párhuzamosan. Úgy emlékeztem, hogy volt egy megálló a Kondorosi csárdánál, de mégsem. Viszont egy új megálló volt nem messze.

Következik Fancsika megálló. Na most, azért rossz így képeket készíteni, mert a háttérben mindig van egy ház, vagy valami magánterület, és nem szeretnék senkivel sem vitázni ez ügyben.

Jön Csereerdő, az általam ismert utolsó megálló.

És a „váróterem”.

Ezután a vonat bemegy az erdőbe. Én is mentem volna, de egy eső visszazavart ehhez a bodegához. Nem is kellett továbbmennem, mert itt volt az első úticélom.

Csakhogy legyen egy önarckép.

Az a zöld izé a biciklis mellény, a biztonság kedvéért hoztam, ki tudja, mikor keveredek haza. Mivel van időzítő is a gépen és van egy pad előttem, ezért egy távolabbi kép.

Visszamentem a keróútra, itt az elágazás, ahol a sínpálya bemegy az erdőbe.

A sín mellett nem lehetett haladni, mert nem volt ösvény, de nem messze volt egy földút. Ez csak egy darabig ment a sín mellett, aztán elkanyarodott. Némi útkeresés után kijutottam a Panoráma útra, és mentem Martinka felé. Felhők közül a Nap…

Nemsokára elértem a kereszteződést, ahol a sín az utat keresztezte. Itt is van egy megálló, az Erdészlak.

A megállótól nem messze majdnem sikerült egy őzt lefényképezni, de észrevett és elment. Itt befejeztem a vasútkövetést, visszamentem a Panorámára, és irány a Fancsikai tó. Útközben egy helyen megálltam.

Itt valami kijelölt tűzgyújtó hely van. Meg a sok szemét.

Egy kis rét.

Ahogy továbbhaladtam, az erdős rész ismét megszakadt.

A másik oldalon egy kilátó.

Hát persze, hogy fel kell, hogy menjek oda. Némi tériszony után fel is jutottam a tetejére. Az előbbi kép más nézetből.

Azt megjegyezném, hogy rohadtul elég volt ide felmászni, mert nem elég, hogy meredek az út, de tiszta por is.

Nemsokára elértem a Fancsikai tavat.

Innen már nem messze volt az egyik úti cél, a bánki tájház.

Nem voltam erre úgy 1995 óta. A tájház sem így nézhetett ki, ha létezett egyáltalán. Bemenni nem tudtam, annyira nem is akartam. Mellette egy szépen kialakított park található.

Mivel már kezdett sötétedni, ezért elindultam az utolsó úti cél felé. Innen jöttem:

A másik irányba, a Vekeri tó felé indultam el, de sehol sem láttam útjelzést. Visszafordultam, elindultam Bánk felé, de ott sem volt semmi. Pedig a térkép szerint itt a kereszteződés környékén kell lenni. Kizárásos alapon Debrecen felé indultam, hátha ott lesz. Ha nem, akkor is sietnem kell haza, mert a lámpám arra jó, hogy városban villogjon, de az éjszakai országúton semmit sem lehet vele látni. Alig pár méter után:

Ezt kerestem. Innen már nem messze volt.

A két kép egyszerre készült, csak a felsőn alig látni valamit, legfeljebb a sötétedést, az alsó pedig homályos.

Azért a romot ennél romosabbnak képzeltem el. Az utolsó képen lévő oszlop nem tudom, mi lenne, de nem mostanság kerülhetett oda.

Nem nagyon látszik, de jöttek a viharfelhők:

Teljesen besötétedett, mire a városhatárt elértem.

Jó volt az időzítés, mert mikor hazaértem, akkor kezdett el szakadni az eső.

Ez az út némiképp emlékeztet a régi időkre, amikor még egy szál keróval elcsavarogtam egész nap. Azóta eléggé ellustultam, de talán ezután lesz még hova menni.