Előzmény: http://nevtelenutazo.blog.hu/2017/01/28/2016_08_14_nem_varunk_ujabb_30_evet_2
Terveztem, hogy esetleg korán felkelek, bérelek egy kerékpárt és körbejárom a tavat, de végül nem maradt rá idő. Ahogy arra sem, hogy a honvédséget megkeressük, bár állítólag az állomás környékén van. Az egyik helyi járatú busz, amivel a körfogalomtól mentünk az állomásra.
Itt is felüljárós mászkálás van, akárcsak Komáromban.
Ezen a képen nem tudom, hol látható dohányzó figura, de valami idióta dakota afelől érdeklődött a maga primitív módján, hogy azt fényképeztem-e. Nem, b@***meg! Az állomás érdekel inkább. Az utca felől.
A váróterem.
Kint.
Aztán lehetett caplatni a felüljárón. Az idő ki volt centizve, már azon voltunk, hogy inkább az automatából veszünk jegyet, még akkor is hamarabb végzünk.
Ez a félig ilyen, félig olyan szerelvény éppen a másik irányba tart.
Tóvároskert illetve Almásfüzitő felé nézve.
Az állomás épülete, mielőtt befut a szerelvényünk. „Tata vasútállomás Tata városának központi vasútállomása, amelyet a MÁV üzemeltet (a település másik vasúti megállója a 3 km-re található Tóvároskert). A városban 1884. július 15-én indult meg a vasúti forgalom, amikor átadták a Kelenföld és Újszőny (ma Komárom) közötti 92 km hosszú vasútvonalat. A vonal – a korábbi évtizedekben elkészült szakaszokkal kiegészülve – a Budapest és Bécs közötti vasúti összeköttetést biztosította a Duna jobb partján.”
Almásfüzitőn félre lettünk állítva, hogy elengedjük a Railjetet.
Még megállunk Almásfüzitő-felsőn is. Ez a sok vágány eléggé kihalt. A megálló épületét nem sikerült lefotózni, de valami ocsmány állapotban van.
Az első terv az volt, hogy leszállok Szőny megállónál, és elsétálok a kerékpár szervizbe. Aztán inkább továbbmentem Komáromig, onnan meg majd séta vissza jól felpakolva – micsoda ötlet. Megkaptam a lovamat, szépen helyrehozták. Volt egy olyan tervem, hogy most elkészítem a hiányzó Komárom-Nagyigmánd szakaszt, de a Párom inkább arra intett, hogy siessek, mert este meló. Igaza volt. Elindultam egy kis utcán, hogy majd valahogy kimegyek a főútra. De a kereszteződés csak nem jött. Úgy 20 perc után viszont feltűnt egy tábla: Mocsa! Aham, akkor a 13-as úttal párhuzamosan jöttem eddig. Úgy gondoltam, egy keresztvágással ki is jutok oda. Éppenséggel vezetett egy földút oda, csak nem ártott volna a telefonon a térképolvasást gyakorolni, mert vagy kétszer „ügyesen” benavigáltam magam a faluközpontba. Az átjutást az is nehezítette, hogy az autópálya is útba esett. Végül találtam egy leharcolt felüljárót, de a kaland még csak most kezdődött. Volt vagy 35 fok meleg, elvileg mindennek csont száraznak kellett volna lenni – kivéve azokat a részeket a földúton, amit egy kisebb növénycsoport takart, mert ott megállt a víz, jókora pocsolyát képezve. Próbáltam a biciklit nem belevinni a sárba, de néhol szépen megmerült, mert nem lehetett kikerülni. És a lakott terület az Istennek sem akart közelebb kerülni. Egyszer szó szerint karnyújtásnyira mentem el egy szélkerék mellett. Itt azért kiszakadt egy „szolid” qrvanyázás. Aztán végül meglett a közút. Balra kell menni. Biztos? Ja nem, mert akkor Kocsra jutok. Ennyi idő alatt ezt a két falut is talán be tudtam volna járni, végig közúton, aztán onnan az igmándi úton elértem volna a 13-ast. Azért nem akartam viszont erre menni, mert akkor Dadra is elkeveredhettem volna, ami viszont odébb van Kisbértől. Mindenesetre ezt a két falut megjegyeztem magamnak. Miután elértem a főutat, az ismert tájon haladtam tovább. Ha esetleg korábban kifogásoltam volna, hogy nem látványos az út, mert csak fák szegélyezik, és olyan, mintha a Nyírségben járnék, nos… Akkor ezt visszavonom, mert ebben a melegben árnyékot adtak. Otthon elvittem a biciklit a mosóba, és alig akartam elhinni, hogy eljutottam két keréken idáig. Semmi meghibásodás, de még csak egy defekt sem. Jól megszerelték a srácok, még ha nem is volt olcsó a hajtómű cseréje. Jót akart nekem, én is magamnak, de most az a helyzet, hogy ha mégis a 13-as hiányzó részét jártam volna be, akkor ez nem történik meg.
