Június 11.-ére megvolt a következő úti célunk. Legkésőbb akkora, mert kérdéses volt, hogy péntek este lesz-e műszak. Megszoktuk, hogy nagyon ritkán van, és ha mégis felvetődött, még majdnem rosszul esett. A vasárnap mindenképp szabad. Aztán mindenképp másképp alakult.

Már elértük a június 9.-ét, de a mai, csütörtöki éjszaka még a szokásosnál is nehezebben telt. A technika sem állt mellettünk, mert a csomagológépek egyre többször álltak le a hajnali órákban. Az áru sem olyan volt, mint kellett volna. A csomagológéphez egy közel két és fél méteres létra vezet fel, vagy lépcső. Úgy kell elképzelni, mint azt a létrát, melynek csak az egyik oldalán vannak fokok. Ennek a tetején egy folyosószerűség van, és ott lehet matatni a géppel. Már lassan másfél éve itt van mindkét gépsor, rengetegszer voltam már fent, átállás, takarítás és majdnem szerelés miatt.

A hajnali órákban egyre többször elakadt a termék, volt, hogy a gép is leállt, aztán újra kellett indítani. Többször is felmentem, és láttam, hogy a termék sem valami jó, amit csomagol. Elég fáradt is voltam, ez a leállás, szarakodás mindig lefáraszt. Alig vártam, hogy reggel hat óra legyen. Ismét fent voltam a rezgőasztalnál, majd egyik kezemben egy selejt áruval elindultam lefelé a lépcsőn.

De mielőtt megfordultam volna, a bal sarkam megcsúszott, a lendület vitt tovább. Két kézzel kapaszkodtam a kapaszkodóba, ha nem szorítok rá, akkor előre esek, amivel egy koponyatörést is össze tudok szedni. Viszont hiába szorítottam, nem tudtam a csúszást megállítani, csak mérsékelni. Azt éreztem, hogy a lépcsőfokokba verődik a bal sarkam, egyre jobban fáj – a jobb lábammal viszont nem lett semmi. Egyre erősebb fájdalmat éreztem a derekam táján is. Amint a földre értem, csak arra gondoltam, hogy ekkora magasból így leesni – törés nélkül kizárt. Próbáltam felállni, de csak annyira tellett, hogy oldalra borultam. Hiába próbálkoztam, egyre jobban fájt a derekam. Ahogy ott feküdtem, próbáltam mozgatni kezem-lábam, nem volt gond. És akkor továbbra is féltem. Nagyon féltem, hogy egy rossz mozdulat, és lebénulok. Nem tudnék bénán, süketen, vakon, csonkoltan élni!

Hamar észrevették, hogy mi lett velem, és hívták a mentőket. Nekem! Aki 21 éve volt utoljára betegszabadságon, egy jó kis megfázás miatt négy napig. Ekkor 17 éves voltam. Előtte egy évvel is hasonlóan jártam. Általánosban, felső tagozatban az utolsó két évben ugyan elkaptam egy jó kis megfázást, de első évben pont kilábaltam belőle, mire elrendelték az influenza szünetet, a második alkalommal, hát egy kicsit megszívtam, de iskolakezdésre helyrejöttem. 7 évesen volt még egy hetes hiányzásom, szintén megfázás miatt, és állítólag egy éves koromban voltam kórházban először és utoljára. A himlőt 12 évesen a nyári szünet alatt átvészeltem, soha nem volt törésem (leszámítva azt a bordarepedés gyanút, ami két éve nyáron volt, illetve tavaly év végén, amikor jó eséllyel az egyik lakótárs okozott egy kis kellemetlenséget), se műtét, se mandula, se vakbél. Most pedig azt mondják, hogy visznek kórházba mentővel.

A mentős hölgy többször is felajánlotta a fájdalomcsillapítót, de ezt csak a vizsgálat után szerettem volna. Aztán kiraktam a tatabányai Szent Borbála kórház előterében. Kétszer is elvittek röntgenre. Abban bíztam, hogy egy kis zúzódás, pár napi pihentetés, aztán minden rendben lesz. Törés! L1 csigolya. De nem kell műteni. Viszont így a saját lábamon nem mehetek el. Készíteni kell egy gerincmerevítőt. Ez egy kicsit olyan, mint egy golyóálló mellény és egy felsőpáncél keveréke. Két nap alatt elkészül. De csak hétfőn jönnek elkészíteni. Szerdáig biztos itt leszek. Közel öt órát hevertem ott lent, mire felvittek egy szobába.

EZT A BEKEZDÉST UGORJÁK ÁT AZOK, AKIKNEK GYENGE AZ IDEGRENDSZERÜK ÉS A GYOMRUK.  NEM JÓ, HOGY EZEKET LE KELL ÍRNI, DE A TELJES KÉPHEZ MINDENKÉPP HOZZÁTARTOZIK.  Itt tapasztaltam meg, mi az a katéter, miután egy fél nap alatt sem jött ki semmi. Amikor napközben felvittek, a betegszállítótól is megkérdeztem, hogy akik nem kelhetnek fel, azokkal mit szoktak csinálni. Katéter, kacsa, pelenka, ágytál, csupa vonzó alternatíva. Először kacsát kaptam, de nem tudtam használni. Hát persze, mivel jó néhányan még voltak a szobában. Miután jeleztem a problémám, felvittek vagy két emelettel. Egy katéter, amit aztán ki kellett szedni, aztán még egy. Ez valami brutális, emberek. És ez még a kisebbik probléma. Mi lesz a nagyobbikkal? Végül nem lett semmi, talán a szervezetem tiltakozott a szégyen ellen, de nem volt semmire szükség hat napig, majd otthon rendeződött minden. ITT A VÉGE!

Azt gondoltam, hogy majd a kórházban kipihenem magam, elvégre, sehova nem kell menni, fel sem kellhetek. Egyrészt elég meleg volt, másrészt egy idióta öreg volt velem szemben, aki elég zajos volt, teljesen össze-vissza aludtam, nem volt kedvem sem olvasni, se telefont nyomkodni, se zenét hallgatni. Teljesen összefolytak a napok és az éjszakák. Első éjszaka egy kómás rétinigger is ott mászkált a szobában. Na szép, nem is tudok ellene védekezni. Említettem az öreget szemben, aki kezdett megkattanni teljesen. Amikor majdnem leesett és jeleztem a nővérnek, még én lettem leb*szva érte, hogy ez nem az én ügyem. Akkor b*sszátok meg. Értem én, hogy egészségügy, meg „stadionokat a kórházak helyére”, de mégsem értem. A végére az öreg észhez tért.

A munkavédelmis már az első nap jött, próbálta úgy terelni az egészet, hogy nekik jó legyen, hétfőn hívott, akkor is próbált kiszúrni velem, de nem számított azzal, hogy néhányan támogatnak. Hétfőn jött a segédeszköz készítő. Ez a cucc úgy egy százas, ha csak megrendeled, mert egyénre szabott, ha orvos írja ki, akkor harmincezer, üzemi baleset esetén viszont ingyenes. Az úr egyébként rendes volt, hamar levette a méreteket, szerdán hozta, és mivel nem tudtam felvenni, ezért belebugyolált. Aztán minden rajtam állt. Amíg ott feküdtem, egy erős nyilalló fájdalmat éreztem a bal lábamban, de csak ha megnyomtam. Amikor hat nap után felkelhettem, akkor is eléggé bicegtem. A felkelés, lefekvés egy kínszenvedés volt, de muszáj volt ott helyben gyakorlatozni. Aztán az első lépések. Furcsa volt. Milyen lehet azoknak, akik ideiglenes lebénulnak, és újra kell tanulni járni. Mindenesetre a bringámra egy darabig nem lesz gondom. Este mehettünk is, egyénileg, mert a kórház betegszállítást nem biztosított. De nem kellett buszozni.

Itt szeretnék köszönetet mondani a Szent Borbála kórház azon alkalmazottainak, akik nem attól tették függővé az ellátást, hogy van-e boríték. Külön köszönet Takács doktornak, aki többször is bejött egy rövid időre. Köszönet azon munkatársaknak, akik az állapotom felől érdeklődtek, még akkor is, ha nem voltuk különösebben jó viszonyban. Nagy köszönet a Vita-Sütő vezetőségének, akik végig támogattak minket, és lehetővé tették, hogy mellettem lehessen a Párom minden nap. Köszönet a szálló tulajdonosának, aki hazaszállított a kórházból. Végül köszönöm a Páromnak, hogy minden nap eljött, és gondoskodott rólam.

Ő egyébként a hét hátralévő részében velem maradt. Négy nap alatt majd kiderült, hogy tudok magamról gondoskodni, bár sok mindent nem tettem az első hetekben. Csak egy-két óra sétát engedélyezett a háziorvos. Ez úgy jónak tűnt, csak éppen feküdni lehetett jóformán, így az, hogy az elmaradásaimat pótoljam, az elég esélytelennek tűnt.

Törölve, nem mintha megérdemelné.

Egyébként ez is volt a mai nap apropója, ugyanis a szokásos hétvégi részeges őrjöngését végezte. Nem hiába mondta az előző párom, hogy csúnya a részeg ember, de a részeg nő meg undorító.

A Helytörténeti Múzeumot, a Kiskastélyt ugyan már láttuk korábban is, de télen zárva volt. Tavaly aztán annyit mászkáltunk, hogy el is felejtettük, mivel most nincs, és hónapokig nem is lesz rá lehetőség, ezért hirtelen eszembe jutott. Ez a hely a központban található, a Bakony áruház és a Lovarda közti kis útszakaszon.

A tárlatot egy fiatal csaj vezette, aki pár házra lakik tőlünk.

Többek közt a szállításról.

És régi eszközök, viselet, stb.

A helyi lovi, Kincsem és társai.