A négynapos békési túra során egy határátmenet is be volt tervezve. Az elmúlt két év során többször is eljutottunk Szlovákiába és Ausztriába, viszont Románia kimaradt, ami azért is erős, mert az állandó lakhelyemtől mindössze 10 km-re van az irigyfalvi határátkelő.
A nyolcvanas években többször is voltam arrafelé, név szerint Érmihályfalván, Nagykárolyban, talán még Margittán is. A nagyobb helyek, mint Szatmárnémeti vagy Nagyvárad, kimaradtak, bár ez utóbbi már csak a 106-os miatt is folyamatosan előjegyzésben van. A kilencvenes években a kerótúrákat is megakasztotta a határ megléte és az útlevél hiánya. 2014-ben a húsz éves jubileumi miatt nem sikerült az átjutás, pedig akkor már útlevél sem kellett, 2015-ben sem jött össze, az azévi költözés miatt pedig távolra került a Partium. Utoljára 1991-ben voltam valahol, azóta sem, innen a címbeli 27 év. Ezen túra szervezése közben kiderült, hogy kivételesen elég jó eljutási lehetőségek vannak Nagyszalontára, mintegy 9 óra áll a város megtekintésére. Hétfőn aztán majdnem változott a helyzet, ugyanis Aradra is el lehetett volna menni, a jegyár ugyanannyi lett volna, ott viszont alig 4 óránk lett volna, viszont az egy 10-szer nagyobb város. Végül maradt minden az eredeti tervek szerint. Habár Csabától vettük a jegyet, nem kellett addig menni, mert a vonat Gyulán is megállt.
A Békéscsabára tartó szerelvény, rajta fogyatékos tizenéves hülyegyerekekkel.
Ezzel a járattal megyünk majd a határ túloldalára. A Debrecenből induló napi három nemzetközi járat nem így néz ki, de amikor még úgy 15 éve csak érmihályfalvi járatok voltak a vonalon, azok is csak szóló Bz-k voltak.
Kötegyánon volt az ellenőrzés, az állomás utolsó váltója után már Romániában vagyunk. Valahogy úgy tűnik, ennek a szakasznak nincs gazdája, a MÁV baszik rá, ha már a bocskorosoknál van, a CFR szintén. Hát, elég érdekes egy valami, mintha valahol a nagy szegénységben lennénk, néhol a villanyosvezetékek a levegőben lógtak szinte.
Megérkeztünk Nagyszalontára, naiv gondolat volt, hogy egyszerűen fognak itt menni a dolgok. Miközben a drótosok annak idején a magyar határőrökkel pikk-pakk lerendezték az ellenőrzést Hidasnémetiben, nem, itt nem, elviszik az igazolványokat, és majd visszahozzák úgy 10-15 perc után.
Nahát, itt is van már Dezső? A dekorálás itt is szokás, akárcsak nálunk.
Nos, most a már megszűnt Barmódpuszta (ami amúgy a vonatból is látszott, ott keresztezi a köz- és a vasút egymást)-Kötegyán-Békéscsaba, de arra van a Ciumeghiu (azaz Illye, de az állomás/megálló nem azonos, ami a régi időszakban van)-Arad vonal is.
Itt pedig Madarász-Nagyvárad felé tekintünk.
Kétnyelvű állomásnévtábla, a piros-sárga-kéknek kint kell lennie.
Az utca felőli rész, bentről nem készítettem képet, nem egy nagy valami, nem mondom, hogy elhanyagolt, kb. olyan, mint a gyulai állomás belseje. Az autók külön említést érdemelnek. Emlékszem, a nyolcvanas évek végén talán Érmihályfalván voltunk, akkor a járműpark 98%-a Dacia volt, egy-két Aroval. A mi régi Trabantunk elég feltűnő jelenség volt ezek mellett.
Ez a térkép nagy segítség volt.
De mielőtt elindultunk volna, bevetettük magunkat a mögötte lévő gyorsétteremben, elverni egy kis RON-t. A határ közelsége miatt nem tartottunk attól, hogy nyelvi nehézségek lesznek, na itt pont az egyik csaj román volt, de a másik tolmácsolt. Egyszer valami bűnrossz kolbászt vettünk valahol, ami otthon aztán már valahogy ehetővé lett alakítva. Azóta sok minden változott, az itteni gyros tál olyan volt, mint otthon.
Innen indultunk el a város központja felé a Köztársaság úton.
A Teodor Nes iskola, a Pennynél található ortodox templom után az első szobor a Hajdúk emlékére, majd egy katolikus templom.
Ajándékboltot kerestünk, amit nem messze egy kis utcában megtaláltunk.
A Városháza mellett.
Az út végén egy körforgalomhoz jutunk, ahonnan balra halad tovább a 671-es főút Nagyvárad felé. Jobbra Arad felé lehet menni.
Arany és Petőfi a Köztársaság úti első ház falán.
Majdnem szemben vele az Arany János Líceum.
A váradi úton haladtunk egy darabig, majd a Petőfi utcába tértünk be, ott található az okmányiroda, a Zilahy Lajos Művelődési Ház és egy hotel.
A Petőfi és a December 1 utca kereszteződésében is található egy térkép.
Innen visszamentünk a körforgalomnál lévő parkba, a Kossuth térre.
Itt található egy egészalakos Kossuth szobor, mely több, mint 100 éves, egész pontosan 117. Ebből 20-at a közeli Csonkatoronyban vészelt át, az 1920-as határmódosítás után, majd 1944 óta itt található.
A háttérben lévő református templom közelebbről.
Más szobrok is találhatóak a templom mellett.
De ezek közül is kiemelkedik a magyar irodalom ismert alakja és a város híres szülöttje, Arany János.
A víztoronynál való kis keringőzés után visszatértünk a parkba.
Ez itt egy Halas díszkút lenne, de már rég nem használhatták.
Ilyet se látni mindennap: Szovjet hősi emlékmű. Ezek mellett még egy Bocskai szobor és Hébé szobor (itteni nevén Vasmariska).
Az egyik fő attrakció: a Csonkatorony és az Arany János Múzeum. A torony a vár része volt, ennyi maradt belőle.
Felmentünk a toronyba, szerencsére egy kisebb csapat éppen távozóban volt.
Még mielőtt valaki megkérdezné: igen, kellett ez a fejfedő, amit tegnap szereztünk Békéscsabán. Ma sincs hűvösebb, mint tegnap.
Egy másik ortodox templom.
Itt egy Profi. Régebben Magyarországon is jelen volt, de aztán kivonult a hálózat. Párszor voltam az újkertiben, amíg be nem zárt. Sokáig gazdátlan volt, de pár az Aldi használja.
A következő úti célunkhoz a Kulin György utcán haladtunk, majd letértünk az Arany János utcára.
Arany János szülőháza.
Kis utcákon át haladva mentünk az Aradi úthoz, közben kereszteztük ezt a patakot, név szerint Culiser.
A temetőbe mentünk. Itt található a Román hősi emlékmű.
És nem hiszem, hogy ott mentünk el mellette, feljártuk a fél temetőt, mire meglett. Arany Juliska sírja.
II. világháborús emlékmű, Szovjet hősi emlékmű is van még itt.
Ennyi elég is volt a temetőből. Szobrokból sem lesz több. A leírásokat a kozterkep.hu oldalról vettem, egy régi nem kedves ismerős tette közzé őket, akivel a debreceni túra során próbáltam értekezni, de a belőle áradó arrogancia véget is vetett a lehetséges együttműködésnek. Úgyhogy a segítség ellenére sem köszönöm meg neki. Szeretnék még egy dologról szót ejteni, „véletlenül” jutott eszembe, pont most, hehehe. Mielőtt azzal vádolna valaki, hogy nacionalista vagyok, és lenézem a határon túli magyarokat, azokat felhomályosítanám, hogy… Még tizenéves korom elején volt egy leányzó, aki megdobogtatta a szívem egy jó időre, akkor még falumbeli volt. Határon túliak voltak, soha nem került szóba, honnan. Volt két testvére is, az egyik fb oldalát megtaláltam, ott Margitta volt születési helynek megadva. Pár éve is volt egy leányzó, ő kicsit fentebbről jött, de már régóta a Hajdúságban élnek. Ott sem történt semmi. Ja, és volt egy kárpátaljai illető is. Az pedig, hogy mi történt a Felvidéken tízenpár éve, vagy mi nem, azt bonyolult lenne elmondani, kinek volt igaza, kinek nem… Ott sem a származással volt a gond. Úgyhogy kedves és nemkedves szállósok, ezeket is vegyétek figyelembe. Szóval kimentünk a Sarkadi útra, mivelhogy a határ felé vezet, bár ez nekem kicsit bonyolult, hogy Kötegyán a vasúti határátkelő, Méhkerék a közúti, vagy valami ilyesmi. A távolban egy iskola látható, de most nem mentünk el addig.
A sportcsarnok után lett volna, de mégsem, kicsit keservesen, de meglett a Néprajzi park.
Mégis csak elmentünk az iskola mellett a központ felé. Gyakorlatilag készen voltunk, de még volt egy kis időnk indulásig.
Közben elmentünk pénzt váltani, mert a végére értünk. Egy csehóban szusszantunk, aztán bementünk a Pennybe, de végül nem vettünk semmit. Az állomásnál lévő bódéban vettünk két hamburgert, és lett Banim is. Amit viszont nem szerettem volna, elég az eurocenteket nyílván tartani. „Véletlenül” egy olyan sört vettem, ami el is vitte az aprót. Nem tudom a márkáját, de valami olcsó fajta volt, és „világos sörtől savanyú a szád”. Eddigre már teljesen lemerültünk, visszacsekkolás, aztán indulás haza. Az lehet a gond, hogy az űrszelvénybe belógnak a gallyak, azok úgy püfölték a vonat oldalát, hogy már attól tartottam, betörik az üveget, ami nehezen képzelhető el, de na. Kötegyánon várakoztunk egy darabig, ugyanis Vésztő felől jött egy vonat, ami arccal a határ felé nézett, a mi szerelvényünk, ennek a végére tolatott rá, és így lett az eleje – ha értitek, mire gondolok. Egyébként Vésztő-Püspökladány felől is van napi egy járat Nagyszalontára.
Mivel még volt idő, Barmódpuszta-Nagyszalonta, majd Sarkad-Gyula-Békéscsaba felé tekintve.
Azt szerettem volna fentébb kinyögni, hogy Békéscsaba-Kötegyán-Vésztő-Püspökladány vonalon a vonatok többször is irányt váltanak, ami 100 éve még nem volt.
Megérkeztünk Gyulára, és azzal a jóleső érzéssel, hogy igen, elterveztem ezt a határátlépőt, és végig is vittük, nem volt semmi gond, a helyiek is kedvesek voltak, tekintve, hogy a magyarok kétharmados többségben vannak még ma is ott – kicsit olyan volt, mint Észak-Komárom.
A vonatozás átka, hogy közel fél óra séta a szállóig. De az sem lett volna jobb, ha bevonatozunk Csabára, majd onnan visszabusz valamikor Gyulára.
A tóval átellenben a Kukoricamalom épülete.
Mivel korán indultunk, a reggelit este kaptuk meg, nem is maradt semmi belőle. Holnap egy újabb bevetés, immáron helyben, és az, amiért pont most jöttünk ide.