2007-ben, amikor több év után újra lett kerékpárom, akkor terveztem, hogy tekerek valamerre, de nem a környéken. Mondani sem kell, hogy az agyamentség vitt a pilisi tájra. Tapasztalatnak jó volt. Aztán szinte sehova sem, majd 5 éve volt egy újabb nagyobb beindulás. Miután idekerült jelenlegi helyemre a lovam, akkor felmerült, hogy ezt a pilisi túrát meg kellene ismételni képeket is készítve. A tervek szerint 2017 júniusában került volna erre sor, de aztán több hónapos kényszerpihenő után csak tavaly volt némi kerekezés. Az idő pedig csak telt…
Miután csütörtök estére szabadnapot kaptam (de kurva jól jött), pénteken pedig senkinek nem kellett mennie, ezért úgy döntöttem, hogy rászánom a pénteki napot. Csütörtök este rendbe vágtam a kerót, aztán kora reggel indulás. Miért akkor? Mert munkanap és elég Oroszlányig eltekerni, hogy onnan közvetlenül a Délibe jussak, onnan meg már tudom tovább az utat.
Csak azzal nem számoltam, hogy még most is rohadtul dimbes-dombos a környék – milyen más is lenne. Ennek megfelelően a 26 km-es táv egyre több időt vett igénybe. Viszont egy pillantás a bokodi erőműre a kora reggeli órákban, mert ez 3 éve kimaradt, mikor erre jártam.
Igen, szépen nem látszik semmi belőle, pedig kis házak találhatóak a parton. Ezután, miután a köcsög forgalom visszaengedett az útra, irány tovább Oroszlányba. Ahol aztán szó szerint egy percen múlott, hogy nem értem el a vonatot. Mondani sem kell, hogy az egy órával később induló valójában egy óra és négy perc múlva ment. Felmerült, hogy eltekerek Tatabányáig, onnan pedig ha úgy alakul, a győri személlyel a Délibe jutok. Így jár az, aki nem edz a hegyvidékes terepre, pedig van a környéken is lehetőség rá.
Elmentem a benzinkútig tankolni valamit az útra. Eddig még nem láttam a körforgalomnál kirakott névtáblát.
A következő járatot elértem, köszike, onnan egy csapat értelmi fogyatékos koruknak megfelelő képességű picsával fiatallal a fedélzeten elindultunk Buda irányába. Kelenföldön nagy épitkezés folyik jelenleg is.
Nahát, eddig fel sem tűnt, hogy lehet rögzíteni is a kerékpárt az ülések előtt biztonsági övvel. Mondjuk ennek hirtelen négy ülés látta a kárát. Mondjuk valahogy ez most nagyon nem érdekelt.
Legutóbb még javában Moszkva tér volt, most már évek óta Széll Kálmán tér.
Sokadik töketlenkedés után ezúttal is nehezen lett meg a Budakeszi út, mintha valaki átkot szórt volna minden ilyen nemű utamra. Akkoriban még nagyon emelkedett az út. És most?
Most is. De legalább nincs melegebb, mint annak idején. Név szerint június 28.-án.
Ha a Pálos kolostor romok megvannak, akkor már közel vagyok a tetőzéshez.
Most sem vagyok jobb helyzetben, sőt, mint annak idején, megvolt a folyamatos toszigálás. Közel egy óra alatt többet toltam, mint tekertem. És megvan a Korányi.
És most már lejtsél!
Legutóbb csak gurultam lefelé a lámpáig. De most kamerázni is kell. Mielőtt nagyon beleéltem volna a jó helyzetben, lehetett is fékezni.
Ha kell a gőzmozdony.
Vagy a Nemzeti Himnusz szobor.
Tovább amúgy sem lehetett volna vergődni, mert jó nagy dugó volt az úton. A Fő utcai parkon gurultam tovább egy szökőkút és egy Szent István szobor után.
Aztán elfogyott a park, majd a világháborús szobor után elértem a templomot, ahol már jobbra haladva kijutottam a városból.
És az a legszebb, hogy ha itt lerobbannék, nem lenne mivel visszamenni. Előre Telki felé, az enyhe emelkedőket látva láttam sanyarú sorsom.
A pátyi elágazásnál felmerült a költői kérdés: „Messze vagyunk még, Törpapa?”.
Telkire olyan jól begurultam, hogy a táblánál meg sem álltam. Majd kifelé. A könytárnál, az ’56-os emlékműnél és a Polgármesteri hivatalnál kicsit szusszanva.
A kimenő táblánál nem volt gond, mert ott emelkedő volt.
A szomszédos Budajenővel szinte egybe van a település, ott is lejtett az út. A gödörbe érve egy park zászlóval, székelykapuval, 800 éves emlékművel, Elhurcoltak emlékművel, 1956-tal és még valamivel.
Feltekerve a templom előtti világháborús emlékmű.
Kiértem a faluból, a körforgalomnál némi szemlélődés a tényleg szép panorámában.
Még Telkinél leköröztem egy leányzót, aki egy igen széles gumival ellátott montival álldogált ott. Aztán leelőzött a körforgalomnál. Perbál előtt viszont nála is elfogyott a szufla, bennem még tartott a bejárati tábláig.
A kereszteződésnél jobbra, a közösségi ház, más nincs is. Amúgy időre megyünk! A távolban feltűnt néhány autó jó magasan, pedig jól elindultam lefelé.
Hogy aztán ismét hegymenet legyen. Szép és jó a kilátás, de az idő telik.
Tinnyén az utolsó pontnál a bejárat után nem sokkal egy homokszobor a sportpályánál. És végre egy fúrott kút. Még egyszer biztos nem hozok semmilyen édes löttyöt. Ja, és a falu szélén annyira lejtett az út, hogy a 30-as tábla mellett még én is 35-el mentem el.
Ezúttal nem kell elindulni Piliscsaba felé az Üvegtigris felé, mert nemrégiben már jártunk ott.
Mondd, hogy vége a hegymenetnek!
Úgy is volt, Pilisjászfaluig csak fékezni kellett. Ezúttal is jól ki van centizve az idő. A Jászok emlékkövénél is voltam nemrégiben, azt is ki lehetett hagyni. A Bécsi útra érve a CBA. És? Ez lenne a Pilis csoportos bolt??
Akkor a 10-esen haladva…
Az Önkormányzati hivatal és iskola, de nem itt kell felmenni a vasúthoz!
Az óvoda és a Jászhuszárok szobor.
Ott villog a sárga. Megint nem lesz idő a Somlyóhoz elmenni. Nem, most már pirosan villog! Az utolsó erővel elindultam a megállóhoz. Miközben máshol percekig villog pirosan, most be is ért a vonat pillanatok alatt.
És ennyi! Még a gyár helyét sem sikerült lencsevégre kapni. Ahogy láttam, az átjáróban lévő őrház sincs már meg. Miért volt ennyire sietős? Mert így van Esztergomban egy fél óra átszállás. A következő vonattal is mehettem volna, de akkor át kellett volna szállni a Kertváros megállónál. 1 perc alatt. Inkább biztosra mentem.
Esztergomban két éve voltunk utoljára. Azóta jócskán megváltozott.
A megszépült állomásépület.
A 2-es és a 4-es vonal lovagjai.
A következő átszállóst is elértem volna, de így biztosra mentem. Szemrevételezve a remélhetőleg hamarosan sorra kerülő 4-es vonalat, mely jó hosszan a Duna mellett halad.
Hazáig hozott a kis Almásláda. A kisbéri állomáson nemrég elhelyezett vasúti emlékmű.
Hát, nincs szerencsém ezúttal sem Pilisjászfaluval, se autóval, se bringával. Még egyszer pedig biztos nem tekergek arra két keréken. Saját kondícíómat ismerve nem sok esélye volt az útnak, de mégis meglett.
