Itt az ősz. „Bizony már hosszabbak a hűvös éjszakák” és hamarabb bámul ránk a Hold. Ha valahova még el akarunk jutni, akkor minél hamarabb kell, amíg be nem köszönt a hideg, borongós, ködös idő. Nincs apelláta, be kell fejezni a 13-as vonal túráját. A trilógia előző darabjai:
http://nevtelenutazo.blog.hu/2016/12/18/2016_07_18_odusszeia_a_13-as_menten
http://nevtelenutazo.blog.hu/2017/01/30/2016_09_03_tehermentesites_a_13-ason
Mielőtt a Románd és Pápa közötti részhez jutnék, egy kicsit megállunk Bakonybánkon. Amikor legutóbb itt jártam, nem találtam meg a Bánki Donát szobrot. Pedig közel voltam hozzá. Az emelkedő tetején a jobbkanyarnál, ahol a Coop van, ott balra kell térni, és ott van egy udvarban. „Bánki Donát (eredeti neve Lőwinger Donát, Bakonybánk, 1859. június 6. – Budapest, 1922. augusztus 1.) magyar gépészmérnök, feltaláló és egyetemi tanár. Korának egyik legnagyobb gépészmérnöke, a hidrogépek, kompresszorok és gőzturbinák szerkezettanának professzora. Munkássága szorosan összekapcsolódott Csonka Jánossal, akivel együtt 1890-re kifejlesztették az ún. Bánki-Csonka motort, amely a Ganz-gyár nemzetközileg is versenyképes terméke volt. 1893. február 11-én Csonkával együtt szabadalmaztatta a fúvókás benzinkarburátort (porlasztót). Az általa 1917-ben feltalált Bánki-turbina új utakat nyitott a törpe vízierőművek fejlesztésében. Szülőfalujában, Bakonybánkon Bánki Donát-emlékkiállítást nyitottak meg 1984. június 6-án, születésének 125. évfordulóján. Az emlékszobában emlékére mellszobrot állítottak. A bronzból készült mellszobor alkotója dr. Berek Lajos szobrászművész. Az itt bemutatott alkotás a bronzszobor műgyantából készült másolata, melyet a Táncsics Mihály utca 10. és 12. sz. lakóházak között kialakított emlékhelyen állította a Bánki Donát Emlékbizottság, a feltaláló születésének 150. évfordulóján. Az emlékhelyen látható még egy eredeti vízi turbina is.”
Indulás után nem sokkal a kerékpárom hátsó kereke befékezett. Kiugrott a helyéről. A qrva életbe, itt vagyok a puszta közepén és még szerszámom sincs, most mit fogok csinálni… ja, nem. Ettől a helytől nem messze történt, biztos akadt volna a faluban valaki, akik adott volna egy villáskulcsot (ahogy 22 éve Nyírlugoson is találtam segítőkész embereket). Egyszer már jártam így, amikor egy defekt szerelése után a benzinkútnál fújtattam, és akkor csak egy csőfogót adtak, hogy legalább tolni tudjam a bringát. Azóta van nálam némi szerszám is.
Miután elhagytam a romándi leágazást, oda tértem vissza, ahol legutóbb abbahagytam. Ez a kép valami olyasmi, hogy ’hú, akkor most megyünk és lenyomjuk a maradék távot’.
Jól tudtam, hogy a közelben van a megyehatár. Ezen az úton ez már harmadik megye.
Gic pedig rögtön utána található. „1542-ben elnéptelenedett. 1785-ben népesült be újra néhány nemessel és házatlan zsellérrel, akik az urasági épületekben laktak. Három elpusztult középkori falu területének összevonásából keletkezett 1857-ben. A Csehi, Gic és Hathalom falvakból létrejött település lakosságának 97%-a uradalmi alkalmazott volt. Pusztaság volt az 1848–49-es forradalom és szabadságharcig. 1945-ig jóformán a grófi kastélyból és a cselédházakból állt a község.”
A kerékpárszervizzel szemben található cégér.
A falu központjában.
A falu túlsó szélén található az egykori állomás.
Románd és Bakonytamási felé tekintve.
A lassan teljesen láthatatlan sín.
Bakonytamásit szinte azonnal elérjük.
„Bakonytamási község a Kisalföld déli határán, a Bakony északi szélén, a Bakonyalja és a Sokoróalja találkozásánál fekszik. A Kisbér – Pápa közötti útvonalon közelíthető meg. A mohácsi vész után kiürült a falu, majd csak az 1600-as években települt be újra. Ekkoriban alakult ki címere, a helység szekérkereket ábrázoló pecsétnyomója, melynek felirata: „Thamasi falv pecseti 1695”. 1902. október 1-jén Bakonytamásit nagyközséggé nyilvánították, még ebben az évben nyitották meg a rajta átvezető Tatabánya–Pápa-vasútvonalat is. A 20. század elején Veszprém vármegye Pápai járásához tartozott. Az 1970-es években a községi közös tanács központja Pápateszér lett, majd a rendszerváltáskor nyerte vissza ismét önállóságát.”
„Különleges köztéri emlékmű a Bakony egyik falujában, ugyanis egy ma már nem létező településnek állít emléket. Ott, ahol a magas talapzatra állított, díszített kerámia áll, indul keleti irányba a Szent László utca, melyen végighaladva lehetett egykoron Gerencsérre eljutni. Gerencsér egyike annak a kilenc településnek, melyet Szent István a veszprémvölgyi apácakolostornak adományozott; az ún. 'veszprémvölgyi alapítólevélben', mely az egyik legkorábbi nyelvemlék, ott szerepel a szláv jövevényszóként fazekasságot jelentő településnév. Az elnevezésből gyanítható, hogy a faluban az Árpád-korban cserépedények készítésével foglalatoskodtak. A török idők előtt röviddel a település a veszprémvölgyiektől a bakonybéli apátság birtokába jutott, a török megszállás után pedig a pannonhalmi főapátság tulajdonába. Lakói jobbágyok voltak, a falu modern virágkora a 20. század elején érkezett el, amikor a település házai megépültek. 1945-ben megszűnt az egyházi birtoklás a falu fölött, földterületeit a szomszédos községekhez csatolták, az 1950-es évek végétől kezdve pedig megkezdődött a falu szisztematikus ellehetetlenítése: nem épült portalanított út, nem vezették be a faluba a villanyt és a vizet, nem létesült iskola sem. Lakói a hatvanas-hetvenes években már képtelenek voltak megélni a háztáji jellegű mezőgazdasági termelésből, az újabb generációk pedig jobbnak látták áttelepülni a szomszédos falvakba. Az 1970-es évek közepére a falu - mint a korszakban oly sok kis település - közigazgatásilag is megszűnt. Ma sem a valóságban, sem a Google térképein nincsen nyoma a Bakonytamásitól egykor keletre fekvő falucskának, pedig a szó szoros értelmében lementünk a térképről, mikor próbáltuk megkeresni - de miután az egész Bakony elhagyatott katonai és ipari-bányászati vidék, a két autóban ülő gyermekre való tekintettel ezzel egy idő után felhagytunk. Az Árpád-kori kerámiák formavilágát idéző műalkotást a Szent István-féle veszprémvölgyi alapítólevél megerősítésének 900. évfordulóján avatták föl.”
A központban egy szép nagy park található.
„1930. július 6-án vasárnap felavatták Bakonytamásiban az I. világháborúban elesett 46 hősi halott emlékére emelt emlékművet. Az emlékmű tetején szárnyát széttáró, büszkén ágaskodó turulmadár látható. Az emlékmű később kiegészítésre került a II. világháború, az '56-os forradalom, és Trianon emlékére készített emléktáblákkal. A bal oldalán a II. világháború alatt elesett katonák nevét olvashatjuk, 2006-ban az 1956-os forradalom áldozatainak emléktábláját helyezték fel, majd 2010-ben a jobb oldalon a Trianon-emléktábla került fel az emlékmű talapzatára.”
Az úton tovább haladva pár száz méter után elérjük a Kultúrházat és néhány szalmabábut vele szemben.
Aztán elindulunk az egykori megálló felé, ami egy kicsit bentebb található. Laknak benne.
Pápateszér, majd Gic felé nézünk.
Innen egy másik úton indultam el, ami kivitt a falu szélére. Mielőtt azonban elhagytam volna a falut, egy kicsit visszafordultam, ugyanis a Pápateszér felé vezető részen is található egy park.
„Bakonytamási fennállásának – pontosabban első írásos említésének – 750. évfordulójára emlékparkot avatott 2012. augusztus 18-án. Az emlékparkban felállításra került az Országzászló, illetve a Turulmadár. Az emlékpark egy részében pihenőparkot alakítottak ki, szökőkúttal. Az Országzászló talapzatának felirata: „Országzászló. Községünk első írásban történt említésének 750 éves évfordulójának emlékére. Állíttatta: Bakonytamási község Önkormányzata. 2012” A Turulmadár talapzatának felirata: „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, Csak elfajult kor hős elődöket. A lelkes eljár ősei sírlakához, S gyűjt régi fénynél új szövetnéket. (Garay János)” Az emlékparkban felállított emlékek kivitelezése Üveges Gábor kőműves mester munkája, a turulmadarat az Ukki Szoborgyártó Kft. készítette.”
Most már lehet tovább menni.
„Pápateszér község Veszprém megyében, a Pápai járásban. Veszprémtől északnyugatra, Csót és Bakonytamási közt fekvő település. A település főutcája a Pápa-Veszprémvarsány közötti 8302-es közút. Korábban a Tatabánya–Pápa-vasútvonalon is elérhető volt, de itt 2007-ben megszűnt a személyforgalom. A pápai végvárhoz közel fekvő Teszért, a török és a német is pusztította. A törökök alatt többször is elpusztult, de később mindig újranépesedett. A fennmaradt hagyomány szerint az első idetelepülők magyar mész- és szénégetők voltak, később pedig a környező településekről érkeztek német telepesek. A pusztává vált Teszért a 18. században a gróf Esterházy család pápai uradalmához csatolták és később szőlővel telepítették be, melyet a szomszédos települések lakói műveltek. A község lakói kivették részüket az 1848–49-es forradalom és szabadságharcból mind a hadiszolgálat, mind az anyagiak terén. A község temetőjében két volt honvéd sírja található, valamint a templom előtti téren a centenáriumi emlékmű tanúskodik erről. A két világháború hősi halottain emlékét szintén a templom előtti téren Hősi emlékmű őrzi. 1785 és 1949 között a település megháromszorozta lakosainak számát. Igen jelentős fejlődést mutatott 1890 és 1930, amikor lakóépületeinek több mint fele felépült. Ezt a nagymérvű haladást az 1920-ban megnyitott téglagyár is segítette (tulajdonosai a Nágli fivérek), ahol eleinte kézzel gyártották a téglát. A 20. század elején Veszprém vármegye Pápai járásához tartozott. 1941-ben a lakosság nagy része a mezőgazdaságban, mások a bányában, illetve az iparban dolgoztak. 1945 után kultúrházat építettek, bővítették a villanyhálózatot; 1968-ban létrehozták az öregek otthonát, tűzoltószertárt, varrodát, három tantermes iskolát építettek; 1969-ben már állatorvosa, védőnője, körzeti orvosa, betegápolója volt, majd fogorvosa. Termelőszövetkezete „Alkotmány” néven 1951-ben alakult, de 1956-ban meg is szűnt. 1952-ben alakult a „Reménység” tszcs, de érdemben ez sem működött. 1957-ben alakult a tsz újra, a környék egyik legjobban működő szövetkezete lett. Központi intézkedésre 1976-ban egyesült a csótival és lett „Vörös Hajnal” Csót központtal. A gépparkot egyesítették, Csóton gépállomás létesült, Pápateszére új varrodát építettek. A rendszerváltáskor a tsz felbomlott, a faluban termelő egysége nem maradt. A téglagyár mögötti területen kényszervágóhíd épült, amely jelenleg húsüzemként működik. Az 1980-as évek közepén többek között hathatós szülői segítséggel két új épületrésszel bővül, korszerűsödik az iskola, ahová Bakonytamási, Bakonyszentiván és Bakonyság gyermekei is járnak. A Farkas- és Fényes-hegyre is kivezetik az elektromos hálózatot. Az iskola 1995-ben tovább bővül egy új tornateremmel. 1992-ben a vezetékes víz, 1994-ben a telefon, 1996-ban a vezetékes gázellátás valósul meg a községben, majd az ivóvíz az említett szőlőhegyekben is elérhető. A faluban több fűrészüzem működik, a régi téglagyárat 2007-ben korszerű alagútkemencével, teljesen automatizált gyártósorral szerelték fel. A régi körkemencét elbontották, a régi épületre a megmaradt téglakémény emlékeztet.”
A falu másik végén kereszteződik a köz- és a vasút.
Gyakorlatilag itt kezdődik az állomás területe. Az elhanyagoltság már messziről látszik.
A dzsumbuj után a kibelezett állomás épülete. Bejárat a váróba és ami maradt belőle.
A forgalmi iroda bejárata.
Így néz ki ma.
Bakonytamási, aztán Franciavágás felé tekintve.
Innen úgy 100 méter a kijárat.
Itt egy kicsit bonyolódott a helyzet, ugyanis a vasút nemsokára tesz egy jókora kitérőt balra, amit a közút nem követ, oda csak kerülővel lehet eljutni – nem csak oda. Az megszokott errefele, hogy fel–le megyünk, de hogy hirtelen három hepe-hupa legyen egymás után, az új volt. A képen annyira nem látszik.
Következik Csót, amit nem érintett a vasút, de az eljutáshoz szükséges.
„A település a Bakonyalja északi végén, Pápától 13 km-re északkeleti irányban fekszik. A már a rómaiak által ismert terület első írásos emlékei 1212-re vezethetők vissza. A tatárjárás után teljesen elpusztult. Első okleveles említése 1488-ból származik. A 15. század elején a veszprémi püspökség birtoka volt, öt évvel később az esztergomi érseké. 1626-tól az Esterházy család ugodi birtokához tartozott. A törökök kiűzése után Esterházy Ferenc telepítette be a községet. 1666-tól kezdődött meg újra a falu benépesítése. Az első világháború idején, 1915-ben hadifogolytábor és menekülttábor volt a község határában, melynek szomorú emlékeit a faluközpontban található múzeum, valamint a Kakukk-hegyen található, 6000 m² területű temetőben lévő 796 sírhely őrzi.”
Az Önkormányzat épülete és a Faluház.
Itt egy kicsit megint meg lesz csavarva a túra. Eljutunk Bébre,
de nem azért, hogy a Bakonyt nézegessük,
hanem, hogy az első kereszteződésnél balra fordulva nem, nem Zircre (amelynek a nevét már 6287-szer láttam az elmúlt egy órában), hanem Franciavágásra jussunk.
Ez egy külterület, ahol fafeldolgozó van.
És még valami. Innen Pápáig állítólag van teherforgalom.
A főúttól mintegy 500 méterre meg is találjuk az épületet. Még ha el is bújt.
Az egykori peronon Pápateszér, majd Ugod felé tekintve.
Jelenlegi profilkép. Valaha kisvasút is volt itt.
Aztán visszatérek Bébre, hogy onnan egy balkanyarral Ugod felé haladjak tovább. „A település az Északi-Bakony nyugati lejtőin fekszik, gyakorlatilag a Kisalföld és a Bakony találkozásánál. Ugod jó kiindulás pontként szolgálhat a Magas-Bakony turista útvonalainak bejárásához, amelyek a falu határaitól nem messze húzódnak.”
Nem szükséges messze menni, mert a tábla után nem sokkal megtalálható az egykori állomás épülete.
Franciavágás, aztán Nagygyimót felé tekintve.
A vágányt már csak sejteni lehet, hol van.
Kezdett szorítani az idő, úgyhogy találtam egy szökőkutat, aztán nem keresgéltem tovább, hanem elhagytam a települést.
Ismét visszatértem Bébre, most már szét lehet itt is nézni, a parkot, a tavat, egy kopjafát, egy világháborús emlékművet, régi iskolát, községházát, aztán tovább.
Eljutunk ismét a 832-es úthoz, amit Csótnál hagytunk el. Onnan pedig pár perc, és a Nagygyimót állomás (megállóhely?) helyét is megtaláljuk.
A peronon Ugod és Pusztagyimót felé tekintve.
Ez itt egy rakodó lehetett, ugyanis a távolban látszik egy vágánykiágazás.
Épületnek semmi nyoma, csak néhány kődarab a dzsungelben – csakúgy, mint Lázi és Tápszentmiklós esetében. Képet nem találtam sehol sem a még meglévő épületről, úgyhogy már régen elbonthatták.
De, valamit mégis. A Baross Gábor Vasútmodellező és Vasútbarát Klub facebook oldalán, ha képet nem is, de makettet találtam, ami némileg kárpótlás. Köszönet érte nekik.
„Nagygyimót az öreg-Bakony-hegység északi lejtőjének végén, Pápa várostól keletre 6 km távolságra fekszik a Kisbérre vezető úton, de Zirccel egy másik közút köti össze.”
Világháborús emlékmű. „1930-ban készült, 1933-ban avatták, eredetileg az I. világháború emlékére, de a II. világháború után az abban elesettek nevét is felvésték rá. A művet kb. fél méter magas, kőből és betonból készült fal, rajta lánckorlát veszi körül. A faragott kő talapzat 3 lépcsőfokon áll, melybe az áldozatok neve és egy Vörösmarty-idézet van vésve: "Az nem lehet, hogy annyi szív, hiába onta vért, / S keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért." Ugyanezek szerepelnek a talapzaton körben elhelyezkedő márványtáblákon is. A talapzat alján egy koronás kiscímer látható. Legfelül egy életnagyságú, faragott kőből készült, puskáját markoló katona mered a távolba, mögötte egy ágyú. A katona két lába közt egy zászlótartó cső helyezkedik el.”
A szobor mögött lévő bolt melletti nagykanyar után.
És már kint is vagyunk a faluból, ami után egy lehetetlen helyzet áll elő.
Kezdődik az anyázás. Ahogy Sárándon, a 47-es út mentén kihelyezett „mercijelek” miatt, itt egy behajtást tiltó tábla miatt. Végigjártam a 13-as vonalat, még Bokod helyét is megtaláltam (még ha nem is, de mégis), azon épületek helyét, melyet eldózeroltak, és itt, az út végén szívom meg, mert nem lehet itt behajtani. Pedig ez a közút vezet el Pusztagyimót megálló (helyére, mert azt is elbontották). Köszönet a Dezső nevű fórumozónak, aki a vasutallomasok.hu oldalon jelezte, nem ajánlja a terület megközelítését. A térképen nézegettem, hogy esetleg más helyen, valami földúton nem-e lehet eljutni oda. Hát, nem teljesen, hacsak nem egy odébb lévő buszmegállónál. A síneken való gyaloglást nem vállaltam (kerékpárral!!!), elég volt a gútai túrán.
Valaha ilyen volt.
Elérjük a végállomást, Pápát.
„A Pápa főutcájának déli részén (a Jókai Mór utca, a Gyimóti út, a Somlai út, a Veszprémi út találkozásánál) lévő körforgalomtól délnyugatra egy kis közpark van. Itt már áll egy Wass Albert emlékmű 2008 óta emléktáblával és 2010 óta domborművel. Ettől 10 méterre keletre egy másik alkotás: egy emlékkő van, amely egy híres helyi vízfolyásnak állít emléket. Fagerendák sorából épített járda vezet oda Az emlékkő egy jó nagy amorf fehér mészkőszikla. Nyugat felé néző oldalára egy kőtábla van csavarozva. Erre ez a felirat van vésve: A Szélesvíz, az egykori Tapolca folyó emlékére állíttatta Pápa Város Önkormányzata és a Pápai Huszáregyesület 2008. március 22. Az emléktáblától jobbra egy tájékoztató tábla van, két faoszlopon, kis tetőzettel. Ez ad információt arról, hogy mi volt itt régen: a kis patak itt folyóvá, sőt tóvá volt duzzasztva. A víz malmot hajtott. A tó vize az állatok itatására szolgált, de a szarvasmarhák, kacsák és libák mellett a helyi lakosság is használta fürdőhelynek.”
Ezért kellett volna hamarabb ideérni, hogy még jó néhány szobrot, épületet lássak. De végül is nincs gond, majd a Párommal együtt eljövök ide, hogy nem maradjon ki a Tatabánya-Komárom-Székesfehérvár-Pápa négyes megtekintéséből (az első három várost már meglátogattuk, és annyi közük van egymáshoz, hogy Kisbér épp a középpontban helyezkedik el). Most viszont csak annyi idő van, hogy a telefonon a Google mapot folyamatosan frissítve megtaláljam az állomás épületét, mert ha nem… akkor bizony megszívtam. Az Esterházy út végén aztán fel is bukkan, az eddigiekhez képest jóval nagyobb és szebb épület.
Vaszar és Mezőlak felé tekintve.
Mezőlak felől várjuk a celldömölki (vagy szombathelyi személyt), amivel Győrig elutazok, ott majd kitalálom, hogy hogyan tovább.
Meg is érkezik, egy Csörgős szerelvény GySEV kocsikkal.
Itt ágazik el jobbra Tatabánya felé az a vonal, amit végre kipipálhatok.
A vonat elején volt egy poggyászkocsi, így nem kellett a bringa mellett szobrozni útközben. Ráadásul a kocsi is kényelmes.
Megérkeztünk Győrbe. Menjünk el Komáromig egy személlyel, aztán a sötétben megint végigtekerünk a 13-as úton, az 5-ös vasút mentén – amit már régen végig kellett volna járni (5 hónap alatt sem sikerült)?
Vagy menjünk végig a 81-es úton, és az útba eső Töltéstava, Pér és Mezőörs községeket nézzük meg, ezúttal nem buszból?
Csak az a gond, hogy a megyehatárig tilos a kerékpározás a 81-esen. Hamarosan be is sötétedett, de a nagy forgalom miatt nem kellett sötétben tekerni. Ekkor döntöttem el, hogy a régi km órát leszerelem, mert a lámpán a kormány szélére szorult, emiatt nem világította be előttem az utat rendesen. Úgy félúton járhattam, amikor egy kicsit megálltam, és láttam a távolban a szélkerekek vörös fényeit. Itt már nem volt annyira nyugodt a helyzet, mint legutóbb a nagy forgalom miatt, de egy nagy célt véghezvittem.
