Miután szeptemberben visszatért a diákigazolványom, nem maradtam egy helyben. Az első út Miskolcra vezetett. Oda vonattal, vissza pedig busszal. Csak azt a muhi emlékművet tudnám lekapni egyszer.

A következő út egy körút volt. Vonattal fel Nyíregyházáig, és tovább Záhonyba. Úgy egy éve ezelőtt voltam erre, akkor csak Kisvárdáig jutottam el. Záhonyban aztán átszállás, és irány Mátészalka. Majd vissza Debrecen.

Az akkor még kispályás nlc-zés során egy ismerős miatt egyszer felmentem a fővárosba, hogy megkeressem a Zöld Pardont. Kereshettem, mire valaki felvilágosított, hogy jó helyen vagyok, csak télen le van bontva. A fentebb említett ismerőst is próbáltam megkeresni Gyálon. De már az odaút is érdekes volt. Tetszik tudni, a 2004-es menetrendet sikerült úgy összehozni, hogy a lajosmizsei személy két perccel a Corona érkezése előtt indul. ’Jó’ volt látni Kőbányán, ahogy elindult. Helyi járat? Van, de nem költenék rá, és csak Pesterzsébetig visz. Onnan séta. Másodjára több szerencsém volt a menetrendváltás miatt. Annyit még ehhez, hogy a visszaút egy igénytelen Csörgős szerelvény volt Kőbányáig. A tolt gépmenet pedig teljesen új volt számomra. Debrecen környékén soha nem lehetett ilyet látni. Talán, mert nem volt vezérkocsi se hozzá. KöKi-től Szolnokig személlyel mentem (BhV-vel). Ott két lehetőség: várok egy órát, és Coronával megyek Debrecenig, vagy a karcagi személlyel, és akkor Karcagon kell várni. Annyi volt ebben az elképzelésben, hogy így mindenhol „megálltam” Kőbánya és Debrecen között. Karcagon való várakozás közben arra jutottam, hogy az egész jó hülye ötlet volt.

Az év végén egyszer elmentem Vácra is, bár itt is inkább csak a vonalat néztem meg, mert rövid ott tartózkodás után fordultam vissza.