Megkegyelmeztek az égiek, nem volt péntek éjszakás műszak, ezért szombat délelőtt el lehetett indulni – négy keréken.
Az első úti cél Nagyvázsony volt. Kisbértől eddig mintegy másfél óra volt az út. A második autós bevetés már nem volt olyan gördülékeny, mint az előző. Nem mondanám, hogy elbíztam magam, de a toleranciarelém már rég kiégett. Nem is értem, miért rohannak egyesek, mikor közel 90-el megyek, és elsuhannak mellettem, az még nem is érdekelne. De mikor az oktondi nőszemélye csúnyán méreget, és megelőz csak azért, hogy aztán az útfelújítás miatti dugóban álljon előttem hosszú percekig.
Az is kiderült, hogy míg a Hajdúságban viszonylag egyenes utak, sík terep volt, addig itt beleszaladtam Csesznek környékén egy jó kis szerpentines szakaszba, amin elég rendesen megizzadtam. A nemrég beszerzett bluetooth-os hangszóró a telefonnal közösen pótolta a rádiót, és még a navigálás is hallható közben. Lehet szidni, lehet szeretni a fejlődést, de azt mondom, hogy a mobilnet a térképes navigációval, ha már nincs GPS az autóban, felbecsülhetetlen. Nagyvázsonyban a Zichy kastélyt nem tudtuk megnézni, mert nem lehetett parkolni a főút mellett, a forgalom miatt pedig nem álltam neki szerencsétlenkedni a fényképezővel. A főfogás itt a Kinizsi-vár, ahol a parkolóban található a Kenyérmezei csata emlékműve. Abban bíztam, hogy senki nem fog rám parkolni, míg bent leszünk.
Nagyon érdekesek ezek a leírások, melyek az oszlopon találhatók, csak mire a végére érek, addigra kifutok a világból időből.
Soproni Tűztorony? Gyulai vár? Sárospataki vár? Lépcsőzés fel, aztán le?
A kilátás legalább kárpótol.
A vár melletti Kinizsi szobor, a fentebb látható Postamúzeum melletti Evangélikus templom és harangláb.
Kis utcákon át a község belsejébe haladtunk tovább.
Majd visszatértünk a várhoz és a Pálos kolostor romjaihoz indultunk.
Az út vitt az erdő belsejébe, először lefelé, aztán felfelé.
Itt egy kis csapás, ami elvezet a temetőhöz, mely nincs elkerítve, és onnan vissza lehet menni a parkolóhoz. Ehhh!
Aztán egy kis szusszanásra bementünk a Mátyás udvarba, egy nem is ebéd, nem is vacsorára. A következő helyszín, ja igen, ki tudtam állni, egy olyan hely, amiről pár éve hallottam annak apropójából, hogy van egy ’Elhagyott házak, épületek’ albumom a Facebookon. A térképen megkeresve viszont túl messzinek tűnt, hogy kerékpárral elmenjek addig. No, majd most. Név szerint ez a Kis-Moszkva, egykori szovjet laktanya, atomváros. Több beszámolót is találtam róla, többen is bejutottak már. Nekünk nem volt szerencsénk, a bejárat előtt nem sokkal tábla hirdeti, hogy „Nem látogatható”.
Miért is jöttünk erre? Mert a veszprémi szállásfoglalás nagyjából az autókölcsönzés árával egyezik meg, a benzinpénz a más kérdés, így viszont szabadon lehet járni olyan helyekre, ahova nehéz lenne busszal elutazni. Másrészt a 13 évvel ezelőtti képek után voltunk már Balatonfüreden és Veszprémben az idén, most pedig jöjjön Kab-hegy.
I know how you feel
I'm feeling it to
I hold my heart, I dream of you
I see your face, I feel it, too
Searching skies
I need you
I miss you
Kicsit tartottam a feljutástól, mert elég szűk volt két autó számára az út, és még a nap is szembe sütött. Ahogy lejöttünk a hegyről és visszatértünk a főútra, a navigátor balra küldött volna. Igen, csak nem lehet bemenni, csak egy kicsit odébb. Zsófiapusztára tértünk be az itt található Zichy-Schaller kúriához, amivel nem volt gond, meg lehetett állni, bemenni úgy sem szerettünk volna.
Ezután Úrkút következett, nem véletlenül, ugyanis a már említett 13 évvel ezelőtti túra innen indult.
Egy kicsit erős volt letérni a kúthoz, a hirtelen lejtő miatt. Ráadásul, ahogy megérkeztünk, egy kutya szaladt utánunk. Nem értettük, miért. Ja, mert egy közeli háznál nyitva volt a kapu. És ez még hagyján, de nemsokára megérkezett a kutya gazdája autóval – egy ugyanolyan piros Suzuki Swifttel, amivel mi is voltunk.
Take this and hold
My love for you
In separate times we think as two
In paradise I'll drown in you
Still searching skies
I need you
I want you
A következő helyszín a Csárdahegyi Őskarszt volt. Először elvétettük az utcát, illetve a navigátor vétette el, de eggyel odébb már helyben voltunk. Csak parkolóhely nem volt, úgyhogy egy közeli kis utcában álltunk meg. A háziak nem szóltak, nem álltunk meg a kapuban.
Remember me near
There may be times when it's not right
For me to be there
But remember me near
Remember me near
There may be times when it's not right
For me to be there
But remember me near
(a szöveg mögött nem kell mögöttes tartalmat keresni – mindössze az emlékezés miatt került ide, no meg az idén jó párszor végighallgattam kazettán)
Az idő vészesen fogyott, akárcsak a napfény, úgyhogy feladtuk, hogy Szentgált, Ajkát, Herendet megnézzük ma.
Ez lehetett a bányászotthon, a buszmegálló ilyen néven szerepel itt.
A Páromnak nagyon tetszett a település, a rendezettséget tekintve nem is csoda.
Egy gyors gyorsító kávé indulás előtt, aztán indulás vissza az autóhoz. Nem, nem itt a Belfegorban, hanem odébb.
A dohányboltban egy újabb gyorsítóért mentünk be. Amúgy elég sokan voltak az utcán, mikor megérkeztünk, itt valami rendezvény folyhat.
Innen pedig már irány a Veszprém Aréna. A koncertre hangolódtunk útközben, de néha más bekerült a lejátszóba, és bár a Párommal van közös zenei pont, de azért várható volt, hogy a progressiv house vagy a trance erős lesz neki. Jó lenne megtanulni, hogy a kétszáz méterre jobbra az kétszáz méterre jobbra, és nem húsz vagy ötven. Emiatt egy kis keringőzés volt Veszprém szélén, de kárpótlásként kilyukadtam egy autóúton, ahol lehetett csapatni 110-el. Végül megérkeztünk, egy kicsit féltem az autót itt hagyni, de mivel 600 másik is itt volt, ezért kár volt. Még beugrottunk a szomszédos Tacskóba, aztán bementünk az Arénába.
Nos, itt egy monstre rendezvény folyt, már délután 4-kor elkezdték, volt itt Rudán Joe akusztik, Depresszió, Moby Dick. Ez így egyben sok lett volna, másrészt nem ismerjük őket. Néha így is elég - számunkra - ismeretlen előzenekarokat végignézni.
Az árusrészleget kerestük, de nem mertem vásárolni, mert a weboldalon is rendeltem, de nem kaptam konkrét választ. Utólag kiderült, kár volt várni arra a ….ra, mert még december végén sem jelentkezett.
A Kárpátiát a volt lakótársunk révén ismertem meg, a nyári kisbéri koncerten ott voltunk. Bár most is felmerült, hogy hozzuk magunkkal, de lemondta. Bár szerettünk volna a küzdőtéren lenni, de olyan szeméthegy volt ott már, hogy inkább az ülőhelyet választottuk.
Mert ha egyszer elmegyek, majd mi marad utánam? (a dalt itt szerettem meg, pedig csak a beálláshoz használták, de a szövegét teljesen magaménak érzem – vissza ne várjatok!)
Ennek a dalnak a kezdő taktusai mindig megdobogtatják a szívem, mert ezzel kezdenek. Visszanézve a gyűjteményem, a Fezenben is felvettem, pedig akkor teljesen ismeretlen volt még, de nem kellett sok, hogy klasszikussá váljon. Azóta az agárdi koncertet kivéve mindenütt felvettem.
Az elmúlt huszonpár év alatt én is sok helyen láttam az út mentén fejfákat, koszorút, mécseseket. „Őt is hazavárták, de csak emlék már”
Ezt a számot több okból is szeretem, egyrészt azért, mert jó kis lendületes darab. „Minden nap, minden áldott reggel, megküzdhetsz kint a csatatéren”
A másik ok, hogy ezt követi – jó esetben – minden idők egyik legszebb lírai dala. Nem erős ezt mondani, mikor csak alig fél éve ismerem? Nem hinném, néha pillanatok alatt születnek klasszikusok. Azért is közel áll hozzám, mert a szerzője szintén debreceni, és hasonló korú velünk. Az év végi összesítésben igen jó pozícióra számíthat. Ezek sorok pedig: „Már megértettem majdnem mindent / S a szívem örökké Tiéd”. Kell ennél több? Igen, valaki, akinek e sorokat szánod, ott legyen melletted ekkor.
Egy újabb remek darab az utolsó lemezről: „Lehet, hogy semmi nem jó, ami annak látszik / Az élet nem normális, mert nem változó”.
A Vándornál meghálálta magát, hogy nem a küzdőtéren voltunk, hehe. Sajnos ezúttal is kimaradt a Napvilág.
A koncertről távozva az Aréna előtt lévő Marian Cozma szobor, ami a nyáron kimaradt.
A hazaút viszonylag simán ment, egyedül a rédei leágazás után kellett egy kicsit jobban figyelni az őzek miatt, de simán hazaértünk. Egy újabb kellemes koncertélménnyel. Több koncerten voltunk már, de ilyen közvetlen csapat csak egy van. Itt nem kell noszogatni a közönséget a koncert végén. „Továbbra is ti vagytok a legjobb közönség” tűnhetne túlzásnak, de nem – van némi viszonyítási alapom. Azonkívül négy ismerőst is köszönhetek a koncerteknek.
A klasszikus felállás ugyan ismét felbomlott 2005-ben, de a jelenlegivel én teljesen elégedett vagyok. Az a két tag, aki már nincs itt (egyikük már nem is lehet), nos róluk is olvastam pro és kontra. Nem akarok állást foglalni egyik fél mellett sem, ez a része nem érdekel, ahogy egy kortárs vagy konkurens szintén négy betűs, szintén vidéki (borsodi) csapat esetében is lehet érdekességeket olvasni, de ez a része nem érdekel. Az igazság odaát van? Vagy még ott sem.
Tennék még egy rövid összefoglalót a lemezekről. Ezek az októberi álláspont, mire ezek a sorok publikálásra kerülnek, addig változhat (változott is):
-az első három lemez (oké, tudom, ez nem Omega, hogy hármas felosztás) ami a legjobban tetszik, ebben benne van a Big City lights, ami az végén kapott lehetőséget megmutatni magát teljességében, a Szemedben a csillagok tavaly forgott sokat, az év elejével parkolópályára került, mert kifutotta magát, olyannyira, hogy év közben rendszerint előkerült, a Ragadozók pedig talán a legjobb darab;
-a második három már annyira nem tetszett, de a jövőben lehetőségük lesz javítani. Az Olcsó és ügyes a körülményekhez képest vállalható darab;
-a harmadik pedig a feltámadás lehetett volna, csak hát itt is meg kell ismerni őket részletesebben, mindenesetre több szám is bekerült a lejátszási listába;
-a 45 pedig amolyan megkoronázása az életműnek, és ott a helye az első három mellett. 11-ből 7 számot szoktak játszani a koncerten, a kimaradt három is teljesen jó, időhiány miatt maradhattak ki. A záródal amolyan poén lehet, bár valamelyik koncerten ezt is eljátszották.
