Vasútmániám egyik állomása volt a Nagykereki-Létavértes szakasz bejárása, amely 2014-re volt tervezve. De nem sokáig. Az igazi az lett, ha a 106-os vonalat végig tudtam volna járni, azaz egészen Nagyváradig el lehetne jutni. A fent említett két állomás nem egy vonalon található. Ez két vasútvonal, amely van egy kb. 15 km-es közös szakasza, aztán ketté válnak. El lehet jutni egyikből a másikba, de az út nem valami rövid. Ha pontosan bejártam volna Debrecen-Szepes-Sáránd-Derecske-Pocsaj-Nagykereki-(Biharkeresztes-) Nagyvárad-(Székelyhíd-)Létavértes-Sáránd-Debrecen távot, az közel 200 km lett volna. És akkor még nem láttunk semmit. Ez az ötlet el lett vetve. Maradt a külön bejárás.

Van néhány évforduló. Ma van hat éve, hogy a berettyóújfalui út volt. Közel egy éve, hogy a létavértesi utat megtettem. És még egy, de azt majd később. És van egy születésnapos is.

A túra elindítása viszont jócskán váratott magára. A tavasz valahogy nem kedvezett sehogy, a nyár pedig a nagy forróság miatt okozott problémát. Ti hogy emlékeztek, 20 éve is ilyen forrók voltak a nyarak? Nem hiszem. Nemrégiben jött egy lehűlés, de az olyan is lett, hogy nem sok köszönet volt benne. A hetekig tartó aszály után majdnem egy hétig esett az eső. A jó idő pedig csak váratott magára. Tegnap is esett a környékünkön. Ez azért okozott problémát, mert van néhány hely, ahova aligha vezet majd aszfaltút. Nem szeretnék nyakig merülni a sárban.

Most annyiban csináltam okosabban a dolgokat, hogy többször is átnéztem a Google térképet, látnivalók után kutatva. Habár az út elvileg nem érint csak kis falukat szinte végig, arra azért nem lesz sem idő, sem energia, hogy mindegyiket teljesen átjárjam. Úgy terveztem, hogy korán indulok, mert Létavértesig úgy sincs semmi dokumentálni való, akár sötétben is lehet menni. Legalábbis Újléta kijáratáig, mert addig jó az út. Nem akartam szívni viszont az eső miatt, mint pár hónapja, úgyhogy megvártam a reggelt, nem-e esik. Kicsit még felhős volt az ég induláskor, de aztán kitisztult.

Próbáltam „tankolni” Létavértesen, de a vasárnapi zárvatartás miatt ez nem ment egyszerűen. Végül találtam egy boltot. Miután jó pár percet vesztettem, a központ fele indultam, és lám, még mindig van olyan, ami kimaradt a tavalyi két út ellenére is. Ezt az Euro parkot nem láttam.

A kockaköves járdáról jut eszembe, hogy 20 éve, de talán még 15 éve is volt egy útszakasz, ami ilyen volt.

A templom melletti park, egy uszoda, egy Mátyás-Kinizsi szobor és egy Kossuth szobor.

Nem messze innen, a Pocsaj felé vezető út mellett található egy világháborús emlékmű, egy oszlop és egy iskola.

Itt voltam közel egy éve, akkor egy kicsit esett, és a szivárványos képet itt készítettem. Most viszont tovább megyünk.

Habár a környéken sokan termesztenek tormát, itt mégis alig találkoztam vele, szinte mindenütt kukorica volt.

Az a kis kitérő, ami miatt nem akartam a végállomásig sötétben menni. Cserekert Létavértes egyik külterülete, elég jó messze van tőle. Gyakorlatilag félúton a két település között.

Erre lehet bemenni.

A bejárattól nem sokat kell menni a kijáratig.

A táblával szemben található a régi iskola. A képen nem látszik, de még a régi Népköztársaság címer van rajta, tehát nem mostanság zárták be.

Vannak még házak, de arra már nem mentem.

A táblától egyenesen haladva egy földút visz tovább. A határ nem lehet messze innen.

Ez sem látszik nagyon, de míg itt teljesen sík a vidék, nem túl messze már változatosabb a táj. Ja, és itt van valahol a Kék-túra egyik checkpointja.

Nem véletlenül nevezik a helyet szellemfalunak, ugyanis már alig pár lakosa van. A magára hagyott épületek sorsát el lehet képzelni.

Létavértes kijáratától az út elég hosszan egyenesen vezet. Aztán jön egy jobbkanyar.

A kanyar után teszünk egy kitérőt balra. Elvileg aszfaltozott lenne az út, de már jó régi lehet, mert tele van kátyúval.

A kis emelkedő után egy jó hosszú lejtő következik, és elmaradnak a kátyúk is. Meg az aszfalt is. Azért annyira nem lenne rossz a helyzet, mert kavicsos az út, de most hiába a napsütés, ha napokig folyamatosan esett. Ettől féltem, hogy ilyen pocsolyákat kell majd kerülgetnem. Itt amúgy leparkoltam, és szétnéztem a kanyar után. Nem tűnt vészesnek az út utána… pedig az volt.

Valahol itt lehetett a Lányvár nevezetű … valaminek a helye.

Az út végén pedig az Ér lehet, elég alacsony vízállással.

Ezt is meg akartam keresni. A geodéziai kilátó, de nem találtam odavezető utat. Szerintem, ahol megálltam korábban, ott lehet egy erdőbe befelé vezető út, de most nem mentem arra. Lehet, hogy ez hiba volt, mert itt jött az első pech… közel hét éve megvan a fényképezőm, és soha nem volt gond vele, de most elejtettem!! De úgy tűnt, hogy túlélte. A kép felső részén lévő fekete pontok nem mások, mint rajzó szárnyashangyák.

Akkor lehet visszafele menni az emelkedőn.

Pocsaj szélén.

Mielőtt beértem a faluba, elkezdtem matatni a fényképező után. Nem álltam meg, ez volt a második pechem, ugyanis ügyesen rámarkoltam a fékre. Az utolsó pillanatban elengedtem ugyan, de a lendület vitt tovább. Nem estem el a hagyományos értelemben, de megborultam, az eredmény: egy megránduló bal csukló, egy ülésbe ütköző láb, és egy kormány, ami az egyik bordának nyomódott. „Kicsit” kellemetlen érzés volt.

Kis szusszanás után haladtam tovább.

Az irányjelző kicsit furcsa. Illetve nem, csak tudni kell értelmezni. Pocsaj és Biharfélegyháza között is készült egy aszfaltút, de mivel ott nincs határátkelő, ezért a schengeni csatlakozásig az nem használható. Hasonló, mint Ömböly-Szaniszló vagy Bagamér-Érkenéz között. „Bizalomgerjesztő” helyen halad az út tovább.

Másodjára vagyok itt. Először 2002 június 23.-án voltam, vagyis 13 év és két hónapja. Ez a már fentebb említett évforduló.

A falu szélén található magtár és Zichy kúria.

Pocsajon hasonló a helyzet, ami nálunk volt egy éve. Közművesítés miatt fel van verve az egyik sáv. Erről készült egy kép, aztán a gépem úgy, ahogy van leállt, és azóta sem működik. Lens error hibaüzenetet ad. Próbáltam bele életet lehelni, de semmi, de legalább súlyos perceket vesztettem ezzel is.

Annyira ki voltam az egésszel, hogy az útba kerülő milleniumi emlékmű ki is maradt. A világháborús emlékműnél próbálkoztam mobillal képet készíteni. Végül is, nem olyan rossz ez sem, de azért 8 helyett 2 megapixel a felbontás.

Lorántffy Zsuzsa neve erősen kötődik a településhez, a helyi iskolát is róla nevezték el. Egy parkban a róla mintázott szobor.

A tőle nem messze lévő 1956-os emlékmű.

Erre fogunk menni.

A falu határában lévő Ér és Berettyó.

Igazából nem akartam sok képet készíteni Pocsajon, ezek is inkább csak azért, hogy ne kelljen majd később visszatérni ide. A Kodak halálával viszont már a kedvem is elment kissé. Arról nem is beszélve, hogy rohadt sok szárnyashangya repkedett ezen a részen, egyszerűen ki sem lehet kerülni őket. Kismarján csak átrobogtam. Nagykereki határában a Hencida felé vezető elágazásnál.

Itt a végcél, illetve kezdőpont, illetve egyik sem igazából. Eddig már nem jöttem el 2002-ben.

Jobbra kell a határ felé menni. De mi most balra megyünk. Itt ennél a képnél volt az, hogy észbe kaptam, hogy babrálni kell a telóval valamit, ha nem akarok túl sötét képeket. Akármilyen szépen is nézek ezekre a képekre, azt mondom, olyan, mintha egy jobbfajta vhs-t vetnék össze egy dvd képpel.

A falun át egyenesen, majd a temetőnél jobbra, és pár kilométer, és pár ezer hangya után Nagyzomlin.

Ez is a 106-os vasút útvonalán volt annak idején. Illetve, az a helyzet, hogy ez a terület még magyar földön van, de a hozzá tartozó vasúti megálló már román területre esik. Furcsa a hasonlóság Létavértessel. Egyrészt a vonatok egy darabig együtt, egy pályán haladtak, másrészt mindkét településnek van egy külterülete, ami szinte teljesen elnéptelenedett. Azért még laknak itt is néhányan.

Túl sokat nem időzök itt, de igazából ez lenne a tényleges kezdőpontja a túrának.

Itt nem látszik, de a távolban lévő gyárkémények már biztosan Nagyváradon vannak.

Itt a temető, de most jobbra megyünk (Az ujjat meg nem kellene a kamera elé tenni).

Itt is egy földút vezetett, itt is jó sok pocsolya volt. Ráadásul jött szembe egy kisteherautó, ami jól felkavarta az egészet. A végére már olyan rossz volt az út, hogy inkább letámasztottam a biciklit, és gyalog indultam el a határig. A földút elkanyarodott balra, de onnan csak pár lépés volt. Úgy a kép közepe táján lenne egy épület, amit eléggé takart a növényzet. Állítólag ott van az egykori nagyszántói vasúti épület. Nagyszántó egy már Romániában lévő kis falu, egykor erre haladt a nagyváradi vasút, de itt már felszedték a vágányokat. A következő volt a nagyzomlini, ezt Biharpüspöki követi, ami még ma is megvan, de már nem a 106-os vasút részeként, hanem a 101-es, Püspökladány-Nagyvárad, illetve a 742-es, Nagyvárad-Szatmárnémeti vonal része.

Bár tele volt a hócipőm az egésszel, de itt készítettem egy szelfit. A sorompón nem mertem átmenni, pedig jó lett volna azt a bizonyos épületet megközelíteni. De az tiltott határátlépés lett volna. A mostani menekülthullám miatt meg még inkább veszélyes. A gond csak az, hogy itt egy pár száz méteres távot kellene megtenni, de az illegális. Legálisan viszont vagy 30 km lenne Biharkeresztes felé.

Nem látszik élesen, de az a fehér pont a kép közepén egy határkő lenne.

Kicsit visszább mentem és követtem a földutat.

Itt van az a pont, ahol egykor az út a vasutat keresztezte.

Nagyszántó illetve Nagykereki felé az egykori töltés. Bár már láttam korábban képeket erről, de azt nem gondoltam, hogy ennyire járhatatlan. Valahol egy híd is van, de azt már nem kerestem meg.

Visszatérve a közúthoz, Nagykereki bejárata.

Itt is van néhány elhagyott ház.

A vasútállomástól nem messze van az a két pont, ahova el akartam még menni. A magtár.

Mellette pedig a Bocskai várkastély. A kastélyba nem jutottam be, de a park területére be lehetett menni. Szépen ki van alakítva.

Itt is egy szelfi. Olyan sokat próbálkoztam vele, hogy a teló aksija lemerült.

De aztán magához tért. Kimentem a közelben lévő állomásra. Itt a 106-os utolsó méterei.

A vágányzáró földkúp.

Visszafordulva pedig az állomás területe. Habár állomás, még sincs szolgálat, de még csak vonatkörüljárás sem.

Ezen a vonalon nagy felújításokat végeztek/végeznek mostanság. Az állomás előtti tér.

Az állomás szemből.

A fejlesztési terv táblája.

Az új peron, amúgy kilátás Kismarja felé.

Az állomás hátulja.

Jól telik az idő, pedig még alig haladtam valamire.

Egy újabb hangyainvázió után a két út kereszteződése.

Innen egy jó darabig a kettő egymás mellett haladt. Kismarján az állomásnál le kellett volna menni jobbra, de mivel nem volt közút, hagyta a fenébe. A falu az út mellett fekszik teljesen, ezért a zöld tábla.

A kismarjai állomáson, kilátás Nagykereki felé. Ahol állok, ott korábban volt még egy vágány. A rakodó elég romos állapotban van, a lámpák se nagyon látszanak. Itt olajátfejtő volt annak idején.

A másik irányban Pocsaj-Esztár (Hantakert) felé. Amúgy a szokásos. A vonatra várok csak néznek, miért fényképezek.

Az állomás épülete.

Mielőtt elindulnék a faluba, épp jön egy sima és egy ikerBz.

Kismarja bejárata.

Kegyeleti hely.

A kismarjai csonka templom.

A mellette lévő szobrok. Egy ismeretlen, egy világháborús, és egy szovjet.

Ezekkel szemben.

Itt egy nagy hibát követtem el. Nem mentem el az út végéig, pedig ott a székelykapu, és más is. Balra kanyarodva a tájház, amit egy kisebb oda-vissza úttal találtam meg.

A kijárat, de nem ott, ahol bejöttem, hanem fentebb, Pocsaj irányában.

És itt van a bizonyos Hantakert megálló, amit most hoztak létre. Hát, nincs olyan messze az állomástól, de mindegy. Kilátás Kismarja, Pocsaj irányába.

Visszaértem a Berettyón átívelő hídhoz.

Lecsófesztivál.

Pocsaj kijárata. Innen pár méter, és elérjük a sínt, onnan szintén pár méter Esztár bejárata.

De előtte még néhány kép az állomásról. Az épület azért nincs olyan nagyon jó állapotban.

Viszont a peron felújítva.

Van forgalmi szolgálat, állítólag vonatkereszt is.

Elsőre nem látszik, de az egyik vágány csonka lett a peron miatt.

Egy távolabbi kép az állomásról.

Ez pedig az átjáróban készült. Bal szélen egy iparvágány is látható.

Átrobogtam Esztáron a horgásztót és a kúriát keresve, de nem találtam meg egyiket sem.

Van azért más látnivaló is. Milleniumi emlékmű.

A munkatáborba elhurcoltak emlékére.

Trianoni emlékmű.

József Attila szobor.

Zászlók a szélben.

Ezekkel szemben a Nagy Pékség.

Az úton tovább haladva a templomnál egy világháborús emlékmű.

Kicsit lentebb a nagyon szépen felújított Erdődy Szunyogh kúria.

Az út vége pedig elvezet a Berettyóig. Ha már 6 éve nem találtam meg.

És itt a vége. Itt el kellett dönteni, hogy tovább megyek-e Konyár felé, vagy sem. Az idő nem kedvezett nekem. A telefon most már ténylegesen lemerült, így értelme sem lett volna tovább menni. A viszonylag korai indulás sem segített abban, hogy végigmenjek az úton. Azt nem láthattam előre, hogy a technika így kibabrál velem.

Így aztán visszamentem Pocsajra, és Létavértes irányába indultam. A geodéz istenek ezúttal valamelyest megkönyörültek rajtam, Pocsaj után nem kellett hangyákat kerülgetni. Nem kaptam defektet sem, mint az első úton, amikor is Pocsaj és Létavértes között annyira nem lehetett haladni a defektes biciklivel, hogy ki kellett szedni a gumit, és az abroncson hazagördülni. Ráadásul még meg is büntettek Újlétán, mert világítás nélkül mentem. Így belegondolva: nemrégiben volt egy út, amire azt mondtam, hogy el van átkozva. Remélem, hogy ez már nem ilyen a történtek ellenére sem. Ez a túra viszont csonka – csakúgy, mint a 106-os vasútvonal, melyen végig akartam menni.