Három nap – három helyszín. De ha az égiek velünk, akkor egy napot meg lehet spórolni, és jut másnak hely – szószerint és képletesen is.
Bemutatnám a szállást. Egy kis előszoba.
Fürdőszoba. Fürdőkád!!! A két év alatt egyedül a visegrádi szállás rendelkezett káddal, a többi helyen csak zuhanykabin, akárcsak otthon a szállón.
Egy kis konyha (nálunk se igen nagyobb). Vízforraló, mikró, hűtő, tűzhely helyett egy-két főzőlap. Bár nem látszik, de edények, evőeszközök is voltak bőven.
Tágas hálószoba, lapos tv, a Mecsek TV-t nem találtam.
Szekrény is, hogy legyen hova pakolni.
Terasz nincs, de ha lenne, ilyen lenne a kilátás a Mecsekre. Annak ellenére, hogy egy forgalmas út van alattunk, nem volt éjszaka zajos. Kell ennél több (a netet leszámítva)?
A konyha mellett volt egy másik szoba is, ami le volt zárva. Megállapítottuk, hogy egy ilyen lakás teljesen jó lenne kettőnknek vagy esetleg hármunknak is. A pályaudvar felé haladva egy kis bolt is van a közelben, a vasút közel 10 perc, busz talán 20. Van a közelben helyi megálló is, ami odavisz.
Első versenyző Mohács. A város neve a nem messze zajlott 1526-os csatáról lett ismert, ahol a törökök legyőzték a magyarokat. Miért Mohács? Mert a Muhi csatában is vereséget szenvedtünk, akkor a tatároktól, és amikor nemrégiben Miskolcról utaztunk Debrecen felé a 35-ös úton, akkor elhaladtunk az emlékpark mellett, amit már korábban is többször láttam, de még nem voltam ott. Mohácsnak is van egy ilyenje. Busszal érkeztünk.
Az egykori Kenyérgyár épülete.
A Bensheim téren vagyunk, ahol Busó szobor, Vízek királya és királynője szobor, játszótér, világháborús emlékmű található.
Az elhurcoltak emlékműve, köztük több, számomra is ismert településnévvel, amelyek több száz km-re vannak innen.
A csatán kívül a település másik ismert nevezetessége a busójárás.
Ez túl jó ahhoz, hogy csak átsuhanjunk felette. Viszont a buszhoz is sietni kellett.
A Széchenyi téren az Emlékkút, a Városháza, II. Lajos.
Fogadalmi templom.
A szokásos gyertyagyújtás.
A tér egyik oldalában a Széchenyi iskola és az Ifjúsági központ.
De most már tényleg a busznál.
Mohácsi csata emlékpark.
A busz Sátorhely felől fog jönni, van annyi idő, hogy elmenjünk addig.
A középső részen lévő hegyek már Horvátországban találhatók.
Ez egy igen kicsi település, egyetlen parkjában egy világháborús emlékmű egy kapu társaságában.
Egykori állami gazdaság.
Itt pedig minden egyben, orvosi rendelő, iskola, községháza.
És lehet vissza menni.
De mielőtt visszatért Mohácsra, letért a busz Udvar felé, ahol a határátkelő van. Itt viszont elég sajátos államhatár vezetés van, a kerítés túloldala már horvát terület.
Itt megfordul, arrafelé haladva pár száz méter a határ.
Visszatértünk a Busóudvarhoz, ahol egy étterem is van.
Aztán pedig betértünk a Busómúzeumba.
A Szabadság úton haladtunk végig, közben elmentünk a Kormányhivatal, a Szentháromság szobor, a Vízirendészet épülete mellett, míg az út végén egy épület, melynek a teteje mintha bontásnak indult volna.
A Millenniumi emlékmű a Duna parton, míg tőle nem messze az egykori Selyemgyár épülete.
A horvát határ felé tekintve, nemrégiben a folyó másik „végén” voltunk Visegrádnál. Hmm.
Visszaúton.
Két Tajgetosz pozítiv, akik a Szepessy parkon át haladva végig vihogtak.
Elértük az állomás területét.
Ha jól tudom, régen erre Md-k jártak, de itt is eljött a „fejlődés”.
Innen már a Dunához vezetnek a vágányok, nem is mentek tovább soha.
Arra pedig Középmező található Villány irányába.
Az állomás épülete emléktáblával.
Innen pedig elindultunk Villány felé. De ezzel még nem ért véget a nap.
