Visszatértünk Szigligetre, és próbáltuk megnézni azt, ami legutóbb nem sikerült.

Fél évvel ezelőtt azzal nyitottam az idei évadot, hogy a Komárom és Kisbér közötti részt bejárom. Ez alatt a fél év alatt aztán voltam és voltunk sok helyen, a már nem üzemelő 13-as vasutat is végigjártam, sőt még a határon túlra is eljutottam, de a 13-as főút és az 5-ös vasútvonal Nagyigmánd és Komárom közötti része továbbra is fehér folt. Kétszer is elhaladtam ezen a részen, egyszer a tatai út után, egyszer pedig a gútai túra végén. Idő nem jutott rá egyszer sem. November van, mielőtt végképp eljön az év vége, és behavazik, el kell jutni ide is.

A 13-as vonal ostrom alá lett véve, előreláthatólag trilógia lesz belőle, amelynek nagyobbik része készen van. A még vegetáló 5-ös vonallal kezdtem az idei évet, de a kezdeti lendület alábbhagyott. Mostanában gondolkoztam, hogy befejezem a félbemaradt történetet. És akkor elmegyek Komáromba is, a még kimaradt részekre. És akkor még átmehetek az északi részre. És akkor olyan lettem, mint Forrest Gump, hogy ha már eddig (Észak-Komárom) eljutottam, ott is szétnézhetnék. Mondjuk azt a néhány városszéli megállót. És akkor már, ha ott vagyok, elmehetnék az egyik nem is hosszú szárnyvonal mentén, ami Gútáig vezet. És nincs már forgalom rajta, ergo megszűnt vonal, ergo érdekel. Gúta… mintha már láttam volna a nevét valahol.

A két héttel korábbi komáromi út során nem csak a város déli részét szerettük volna megnézni, hanem átmenni a határon és az északi területre is eljutni. Mivel a két város – a kettészakított város – lakossága mintegy 50000 fő, ezért biztosra volt vehető, hogy nem lesz idő északra felmenni. Mivel még mindig olyan „jók” a körülmények, választhattunk hogy a szállón kapunk idegrohamot, vagy hasznosan töltjük el az időt.